Mielőtt belekezdenék, még gyorsan leírom, hogy kedves közútkarbantartás, lehet ezt máshogy is. Történt ugyanis, hogy szombaton, mikor visszamentünk a szállodához, az utca sarkán egy bácsi túrta az aszfaltot, már jócskán térdig állt a gödörben. Eddig ez nem szokatlan, ilyet elvétve itt is lehet látni, hogy javítják az utat. A meglepetés másnap reggel ért minket. A lyuknak olyan szinten nyoma veszett, hogy már autó állt rajta. Az éjszaka alatt elhárították a problémát, visszatemették, leaszfaltozták, és használatba vették az útszakaszt. Ilyen is van. Ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem.

Mivel a nyakunkba szakadt egy teljes nap, amire igazából nem irányoztunk elő semmit, gondoltuk akkor ezt a napot a vallásnak szenteljük. Az, hogy vasárnap volt, teljesen a véletlennek volt betudható, de a gyerekek ugratására tökéletes volt a helyzet!

- Hova megyünk ma?

- Templomba.

- Anyaaaaaaaaaaaaaaa!

Egy darabig mondogattam ezt nekik, mert tetszett a reakció. Azt hiszem, hogy a kínai út egyik nagy előnye volt a szemükben, hogy végre nem kellett misére menniük. Nem díjazták a gondolatot, hogy talán mégis.

Véletlen volt, hogy az egyik  katolikus templom ott volt a szállodától gyakorlatilag mintegy 200m-re, csak át kellett menni a háztömb túloldalára. A templomot ott katedrálisnak hívták, de csak azért mert nem láttak még igazi katedrálist. Jó, lehet, hogy annyira nem nagy rá a kereslet. A nagyobbik baj az volt, hogy zárva volt. Pedig más is megnézte volna, nem csak mi. Szinte hallottam, hogy a gyerekek szívéről leesik az a bizonyos kő. A templom előtt némi fényképezésbe futottunk (ismét), és szokás szerintem megint nem tudtam eldönteni, hogy ez most igazi, vagy csak valami önszorgalmú tevékenység.

Egyébként most, hogy belegondolok ezt a templom jobban hasonlított az itthoniakra, bár nem lett volna rossz belülről is megnézni.

Szobor a templom előtt

A templom homlokzata. Innen nem tűnik kicsinek, csak mélysége nem volt.

Mivel itt lepattantunk a kapuról, arra jutottunk, hogy kénytelenek leszünk felkeresni, egy másik templomot, de gondoltuk azért közben meglátogatjuk a Nagy Láma templomot, már csak azért is, mert Vera útikönyvében is találtunk róla leírást, és külön metrómegállója is van, akkor nem lehet olyan bonyolult megtalálni. Azért ez utóbbi ebben a formában nem annyira igaz. Ott kezdődik a dolog, hogy nem sikerült megtalálnunk a megfelelő kijáratot, így elsőre pont az átellenes irányban dugtuk ki a fejünket. Átmentünk egy másik kijárathoz, és már azt hittük, hogy innentől sínen vagyunk, aztán kiderült, hogy mégsem. Kezdetben elindultunk a tömeggel hátha jó az irány, csakhogy a tömeg egyszer csak kettévált, mi meg csak fogtuk a fejünket, hogy most mégis merre? Végül úgy döntöttünk, hogy nem térünk le a sárga téglás útról, megyünk tovább egyenesen. Végül is az már Dorothynak is bevált, és megtalálta vele Óz palotáját. Nekünk sem kellett csalódnunk, mi is eljutottunk végül a templomhoz. Irány a jegyvétel. Érdekes jegyet adtak. Nem papír volt, hanem egy apró dvd. Vagyis adtak papírt is meg dvd-t is. Én kis naivan eltettem a lemezt, megyek a papírral a kapuhoz, ott meg integet a nő, hogy az neki nem kell, hanem a dvd-t adjam. Az volt a jegy. Vagyis nem kifejezetten a lemez, hanem a csomagolása. Nagyon aranyos ötlet. Ráadásul a jegy mellé mindenkinek járt egy doboz füstölő, igaz, hogy azért oda kellett menni külön. Igazából nem nagyon tudom, hogy a buddhista templomok hogy épülnek fel, mit jelentenek az épületek, hol miért imádkoznak, de minden épület előtt füstölök, meg imapadok voltak, meg bent az épületben is lehetett imádkozni, a baj csak az volt, hogy belül nem lehetett fényképezni, pedig érdemes lett volna. Az utolsó épületben volt egy 17 m-es álló Buddha szobor . Álltam a szobor előtt, néztem fölfelé és baromi picinek éreztem magam. Arra gondoltam, hogy ilyen lehetne, ha valóban léteznének óriások, meg, hogy milyen rossz lehet egy hangyának. Furcsa volt.

Bejárati kapu. Azt hinné az ember, hogy egy idő után már nem lesz különleges ez a fajta színvilág, de azt hiszem sokáig tartana, ha egyáltalán sikerülne hozzászoknom. Akárhányszor láttam, mindig gyönyörűnek találtam.

Sárkány és főnix. Mi más?

Imamalom.

Egymás mögött több épületben is imádkoztak. Bent is és előtte is. Először így néztek ki az épületek.

A füstölők, és a mindenhol jelenlévő védő szobrok.

Aztán már ilyen épületekben imádkoztak.

 Az egész utazás alatt itt először, és hála az égnek utoljára keveredtem el a többiektől. Valahogy annyira más érdekelt minket, hogy nem is figyeltünk oda arra, hogy merre jár a másik. Nem is érdekelt a dolog különösebben, amíg szembe nem találkoztam Zoltánnal, és ő is egyedül volt. Hol vannak a gyerekek? Nem mondom, hogy nem, lettem ideges, de azzal nyugtatgattam magam, hogy Verát még nem láttam, vele még lehetnek. Rohangáltam vagy 5 percet mire megtaláltam őket, hála az égnek tényleg vele voltak. Az jutott eszembe, hogy teljesen olyanok voltunk, mintha nem is az én gyerekeim lennének, hanem Veráé. Az ő kezét fogták, vele mentek mindenhova, bár aztán mikor megláttak, mind a ketten odarohantak hozzám, hogy hol voltam, már kerestek. Nem úgy néztek ki, mint akik olyan nagyon kétségbeestek, de azért ez jól esett.

Ezután ismét metróra szálltunk, hogy megnézzük az Északi katedrálist.

Szerintem határozottan ázsiai vonásai vannak az emberalaknak.

Ennek egy kicsit nagyobb volt a kertje, a templom is nagyobb volt, nyitva is volt, szóval itt nagyobb sikerrel jártunk, de furcsa kettősség jellemezte a helyet. Ahogy beléptünk a kapun a kertbe, szemben rögtön ott volt a templom, eddig még nem is volt semmi szokatlan. Egy elég nagy és gondozott előkertje volt, amiben sok minden elfért. Többek között a Tiltott városban is látott állatszobrok a gömbbel, és a kölyökkel a mancsuk alatt, valamit az út mellett  két oldalt két pavilon, amikről azért előbb jutott volna eszembe a buddhizmus, mint a kereszténység.

Emellett volt egy hatalmas sziklafal, amint volt egy nagy Mária szobor, a szobor mellett egy csomó művirággal. Itt még azt mondtam, hogy akár még értem is a miértjét, mert ebben a forróságban az élő virágok kb. 10 percet bírnának.

 Ami ennél azért nekem furcsább volt, hogy a templomban az oltárt is művirágokkal díszítették, és még csak nem is valami hatalmas odafigyeléssel.

Maga a tér tágas volt, bár a nekem a piros-zöld oszlopok kicsit furcsának tűntek. Nem voltak festmények a falakon, csak a keresztutat lehetett látni. Az oldalsó színes ablakok voltak a legnagyobb díszei a templomnak.

Megnéztem egy szerintem imakönyvet, de csak írás volt benne, semmi kotta, persze az is lehet, hogy ott nem énekelnek egy istentiszteleten, vagy máshogy, mint itthon. Nagyon szívesen ott maradtam volna egy misére, de az sajnos csak délelőtt volt, meg egy este olyan 7 óra felé, azt meg már nem tudtuk megvárni, így ez az élmény kimaradt az életünkből. Amit még furcsának találtam, az a nyitott gyóntatószék volt. Igaz, hogy így látszik, ha valaki éppen gyón, de nekem furcsa volt az a nagy nyitottság. Persze lehet, hogy itt is vannak ilyenek, csak nekem volt szokatlan.

Végül aztán visszamentünk a szállodába, összeszedtük a csomagjainkat, és kimentünk a vonathoz, ahova természetesen megint jó korán érkeztünk. Az állomás engem inkább egy reptérre emlékeztetett, mint egy vasútállomásra. Innentől már csak egy unalmas 5,5 órás vonatút állt előttünk, egy apró közjátékkal. Az egyik állomáson egy fiatalember elfelejtett leszállni. Vagyis nem elfelejtett csak későn kapcsolt, és mire kikászálódott az ajtóhoz, már becsukták őket. Szegény srác már hiába óbégatott, hogy ő még itt ki akarna szállni, és nyissák ki az ajtót, az egyik alkalmazott mondta, hogy az igaz, hogy még áll a vonat, de, ha az ajtók bezáródtak, akkor az már csak a következő állomáson nyílnak ki. Vagyis csak sejtem, hogy ez történhetett, mert a fiatalember nem tudott leszállni, az egyenruhás emberek meg futkostak egy darabig, és néha megálltak vele beszélgetni. Gondolom azon ment a tanakodás, hogy, hogyan juthat még aznap vissza. Elég késő volt már. És itt ismét meglepődtem, hogy mennyire fegyelmezettek az emberek. A srác teljesen belenyugodott, hogy nem fog tudni leszállni. Semmi kiabálás, semmi csapkodás, semmi duzzogás. Elkezdett telefonálni, gondolom közölte azokkal, akik esetleg várták, hogy ne tegyék, de aztán teljesen nyugodtan vette a dolgokat. Pedig szerintem már a helyét is eladták másnak, mert ottmaradt az ajtó előtt a következő állomásig, ami egy óra múlva volt. 300 km-el odébb. Ott aztán leszállt és elég határozott léptekkel elindult az egyik irányba, szóval, gondolom megtudták mondani neki, hogy mit csináljon. Azért sajnáltam.

Ezután már csak vissza kellet jutni Suzhouban a lakáshoz. Mivel késő volt, a metró már nem járt, ezért is akartuk visszacserélni a jegyeket egy korábbi vonatra. Egyedüli lehetőségnek maradt a taxi, csakhogy a taxisok mellett ott álltak a rendőrök is, mi meg 5-en voltunk négy helyre, így aztán nem nagyon akart elvinni minket senki. Már éppen ott tartottunk, hogy akkor megyünk két taxival, csak az volt a baj, hogy az a kocsi, amelyikben Vera nem ül benne, akárhol is kiköthet, mert mi aztán meg nem ismerjük, hogy hol vagyunk. Sötétben meg főleg. Szerencsénk volt, mert mire idáig jutottunk, már elment a tömeg, és velük együtt a rendőrök is, így aztán a taxisnak is megjött a kedve, hogy elvigyen minket, nem számít, hogy öten vagyunk. Feltéve, ha fizetünk neki 100 yuant, és nem kell bekapcsolnia a taxiórát. Nem kellett.