Attól tartok, hogy ez kicsit rövidebb lesz, mint amennyi lehetne, de, ha nem írom fel, hogy mi történt, nagyon hamar elfelejtem a dolgokat, ez meg már jó pár napja történt. Azért megpróbálom megerőltetni magam.

Gondoltam, ha már itt vagyunk, akkor azért egy Buddhista szentélybe már csak el kellene menni. Aztán kiderült, hogy erre még többször lesz alkalom, de ezt akkor még nem tudtuk, szóval egész jó ötletnek tűnt, gondoltuk megvalósítjuk. Buszra fel, a hőmérséklet továbbra is sokkal több, mint ami elviselhető lenne, de egy szavam sem lehet, mert ahhoz képest, hogy attól féltem, hogy az esős évszakban mást sem fogunk látni, mint esőt, gyakorlatilag minden nap ronggyá égünk a napon. Ez sem sokkal jobb, de esőben azt hiszem még kellemetlenebb lenne mászkálni. Jó ez így. A buszok, meg a metró egyébként is légkondis, ami pillanatnyilag akár még jó ötletnek is tűnik, csak amikor az ember felszáll és fejbe csapja a hideg, vagy épp leszálláskor a meleg, az  nem mindig jó. Persze tudom, hogy nekem semmi sem jó.

A szentélyt, ahova mentünk Hansan-nak hívják, és azt hiszem, hogy egyébként semmi különleges nincs benne. Vagyis egy európainak az, mert a katolikus vallástól meg a templomoktól nagyon eltérőek, de szerintem ezek is olyanok, mint otthon a templomok. Egyet láttál, mindet láttad. Persze azért itt is van különbség, hogy az ember mekkora szentélyt lát, mert otthon sem mindegy, hogy egy falusi kis templomról, vagy egy katedrálisról van szó. Ez kínai viszonylatban azt hiszem, hogy a felső közép kategória. És persze itt is jelen van a hatalmas tömeg, és az épületek előtti árusok. Akinek nincs boltja, az, vagy vizet árul a motorjáról, vagy jégkrémet papírdobozból. Hűtés nélküli papírdobozból. Ez mondjuk eléggé meglepett mikor először láttam, de lehet, hogy gyorsabban megveszik, mint, hogy elolvadna a jégkrém.

Ez itt az első kapu. Innen még elég messze volt a bejárat.

Teknősök egy medencében. Szerintem jól érezik magukat.

Errefelé a harangok nem maguktól szólnak, hanem kongatni kell őket. Kemény munkával.

A világot a hátán tartó teknős.

Halhatatlanok

Buddha oltár

Ezután megint az óváros felé vettük az irányt, mert az nem lehet, hogy itt vagyunk egy csomó vízzel megáldott helyen, és nem hajózunk, de a múltkor valahogy nem került rá sor. Nem tudtuk pontosan hová kell menni, de láttunk kis csónakokat, amiben kb. családméretű társaságok ültek, gondoltuk keresünk mi is egy olyat. Állítólag ők körbeviszik a kuncsaftokat a csatornán, és még énekelnek is, bár ez utóbbi nem biztos, hogy előny. Tisztára, mint a velencei gondolások. Aztán persze nem találtuk meg őket, úgyhogy egy fél órás hajóútra vállalkoztunk inkább, ami elvitt egy darabig a csatornákon, aztán vissza. Időben elég is volt, és ott először szembesültem Kína azon oldalával is, ami nem kirakat a turistáknak.

Ez így még jól néz ki,

ez már nem annyira.

Ez meg itt azt mutatja, hogy itt is csak emberek élnek.

Ez a kép egyébként azért is érdekes, mert bárhová képesek teregetni, és nem tudom eldönteni, hogy kényszerből, vagy azért, mert azt mondják, hogy én mindig itt éltem, te meg csak átutazóba vagy. Ez itt még annyira nem gáz, mert ez elvileg a hátsókert nekik, bár nem hiszem, hogy újdonság, hogy naponta több tucat hajó elmegy arra, de bárhova képesek kiteregetni pár bugyit meg melltartót. Bárhova. Például Pekingben egy nagyforgalmú, út mellé, ahol nagy tömegben hömpölyögnek a gyalogosok. 2-3 házanként tuti, hogy szembejön pár frissen mosott, kiteregetett fehérnemű. Döbbenet. De legalábbis furcsa. Nekem.

 És akkor egy látszólag lepukkant utcában egyszer csak feltűnik egy ilyen kapu.

 Aztán, mibe botlottunk mikor kiszálltunk a hajóból? Természetesen a családi csónakokcskákba, amiket az elején kerestünk. Vagy az is lehet, hogy csak én kerestem.

Hazafelé a srácok erősen nyűglődtek, hogy valami édességet akarnak enni, nem mintha nem azt ennék egész nap. Vera mondta nekik, hogy mutat valami érdekeset, olyat, amivel csak itt Kínában találkozott. Az egyik árus, cukorba mártott gyümölcsöket árult, azokból vettünk. A lényeg a mártottan van, mert nem beleforgatták, hanem olvasztott cukorba mártották bele, ezért a gyümölcsnyárson volt egy vékony, üvegszerű cukorréteg, ami törött, mikor ette az ember. Mindenféle variációban volt, gondoltam kipróbálok egy olyat, amin több gyümölcs is van. Na, nem kellett volna. Sikerült egy olyat választanom, amin a 6 gyümölcsből 3 paradicsom!! volt, a maradék 3-ból meg egy nagyon nem ízlett. Mert errefelé a paradicsom gyümölcs. Nálunk is? Én mindig zöldségnek veszem. Persze lehet, hogy velem van a baj. Ráadásul még bele is forgatták az egészet, egy papírszerű csomagolásba, amit nem bírtunk leszedni róla, mert apró cafatokra szakadt, ahogy hozzáértünk. Azért hősiesen küzdöttünk a feladattal, mire az eladó elkezdett kiabálni, hogy az ehető, mikor meglátta, hogy mit csinálunk, de mivel ő kínaiul kiabált, mi meg nem voltunk biztosak abban, hogy mit mond, azért próbáltuk letakarítani, amennyire lehetett. Gondolom jól elkönyvelt magában minket mindenféle hülyének.