Igazából csaltam, mert nem az első, hanem az első három, csak a repülés azt hiszem, hogy nem annyira számít.

De akkor kezdjük az elejéről. Van ugye Vera barátosném, akinek a blogját, ha frissíti ki szoktam rakni a facebookra is, mert miért ne. Amikor 2014 májusában kiköltözött Kínába, megbeszéltük egy másik házaspárral, hogy ugyan messze van, de mi majd azért eljövünk, oszt jól meglátogatjuk. Aztán a dolgok máshogy alakultak a tervezettnél, így úgy alakult, hogy csak a mi családunk maradt az útra, így aztán valamikor december végén, január elején megvettem a repülőjegyeket, és szomorúan sóhajtoztam, hogy soha nem lesz július 18-a. Aztán teltek, múltak a napok, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy intézni kell a vízumot ( amit egyébként olyan szerencsétlenül intéztünk el ahogy csak lehetett) és biztosítást kell kötni, meg pakolni kell, és egyre erősödött bennem a repülés miatti pánik is. Nem a repüléssel volt bajom, bár még soha nem repültem ezelőtt, hanem a repterektől féltem. Hova kell menni, mit kell csinálni, hogy kell átszállni, ilyenek. Az egész környezetem hülyének nézett, mert mindenki mondta, hogy minden ki van táblázva, a repülésben nem a földi dolog a kellemetlen, valahogy nem nagyon hittem nekik. Végül egész kellemesen megoldódott miden, a repülőúttal sem volt semmi baj, bár Dubaiban a 4 óra átszállást nehezen viselték a gyerekek, de nem volt gáz. És csak annyit tudok mondani, hogy Isten áldja, aki kitalálta az ülés hátuljába beszerelt lapos képernyőt. Pestről Dubaiba nem volt olyan szuper, de akkor még tartott az újdonság varázsa, az átszállás után viszont nagyobb, újabb géppel utaztunk, kismillió játékkal, meg filmmel, meg mindenfélével, úgyhogy hiába voltak hulla fáradtak, a kisebbik gyerekkel szabályosan veszekednem kellett, hogy nem nézheti meg a 3 órás filmet, cserébe aludhat, de rögtön. Aztán azért csak elaludt, és a 9 órás út nagy részét átaludta. Így volt a legjobb. Ja, egyébként mindig rácsodálkozok, hogy a gyerekek, meg úgy általában az emberek milyen pózban tudnak elaludni.

Aztán Shanghaiban már csak a kiszállással, meg a rendőri bejelentkezéssel kellett megküzdeni, hogy be tudjunk lépni az országba, és hipp-hopp mehettünk is a csomagokért, hogy aztán alig 2 óra taxizás után itt is legyünk Suzhoban. Rövidke kis út volt.

Ezt lehet látni a lakásból.

A leginkább talán az lepett meg, hogy a repülőn folyamatosan tömtek minket kajával. A jóllakott ember nyugton van? Talán. Egyébként van egy nagyon kellemes vonzata annak, ha az ember kisgyerekkel utazik. Az első osztályos utasok előtt lehet beszállni a gépbe.

Aztán ma úgy gondoltuk, hogy elmegyünk a srácokkal a vidámparkba, hogy egy kicsit megnyugodjanak a kedélyek, és arra jutottam, hogy valószínűleg nem lesz olyan nyugalmas az elkövetkező két hét, mint amennyire szeretném. Hol az egyik unatkozott, és kergetett az őrületbe, hol a másik. Nem igazán sikerült a legideálisabban megosztani a napunkat, mert mire megreggeliztünk, meg elindultunk, hogy akkor most már menjünk, telefonált Vera egyik munkatársa, hogy fél kettőre kell menni a rendőrségre bejelentkezni. Még egyszer, hogy tényleg megjöttünk, és itt vagyunk, és nem kóborlunk össze-vissza az országban. Mert itt minden szigorú elszámolás alatt van. Emellé még rossz buszra szálltunk, így egy csomót kellett gyalogolni is, ami nem is annyira a hőmérséklet, hanem inkább a páratartalom miatt volt iszonyatosan gáz. Két lépés után patakokban folyt az izzadság mindenhonnan, ráadásul voltam olyan hülye, hogy hosszú nadrágba mentem. Nem volt bölcs választás. Közben ilyeneket láttunk.

Ez valami bambusz állvány. Nem építkezéshez, csak úgy van.

Luxuscikkek Plázája

Építkezés

Egyébként döbbenetes, hogy milyen gyorsan építkeznek. Ott ahol egy évvel korábban még semmi sem volt, ott most komplett lakótelep van, úgy, hogy már sok lakásban laknak is. Állítólag azért építik a házakat ilyen ütemben, hogy a vidékről a városba költöző emberek nem hozzanak létre szegénytelepeket. Mondjuk nem tudom, hogy ez, hogy működik, mert a lakások egyébként elég drágák. Gondolom bérlik őket.

Megnéztük a vidámparkot kívülről, de be nem tudtunk menni, mert egy órára nem lett volna sok értelme, így mondtuk a srácoknak, hogy ha voltunk a rendőrségen majd visszajövünk és bemegyünk. Nagyjából olyan volt, mintha szándékosan akartuk volna kínozni őket. Gondoltuk elmegyünk egy plázába, mert ott legalább klíma van, de ez csak addig volt jó ötlet, amíg nem találtunk egy játéktermet.

 Igazából a legnagyobb szívás az ebben az országban, hogy semmit nem írnak ki angolul, és ráadásul nem is nagyon beszélnek angolul, viszont teljes lelki nyugalommal beszélnek kínaiul az idegenekhez, és nem értik, hogy miért nem értjük, hogy mit mondanak. Cserébe jól megbámulják a fehér embert mindenhol. A férjemet, meg a nagyobbik fiamat, rá is vették, hogy egy kínai kislánnyal, meg az anyukájával hadd fényképezzék le őket. A kisebbik fiam, még időben kereket tudott oldani. Mi meg Verával fuldokoltunk a nevetéstől. Végül aztán sok-sok duzzogás, és a rendőrségi bejelentkezés után nagy nehezen azért bejutottunk a vidámparkba is, ami, hogy őszinte legyek nekem csalódás volt. A hullámvasút, amit a leginkább ki akartam próbálni zárva volt karbantartás miatt, volt egy csomó hely, ahova kisgyerekkel nem lehetett felmenni, ami persze tudom, hogy nem a park hibája, de ettől még unatkoztak a gyerekek. Végül azért találtunk olyan helyet, ahol a kisebbik gyerekeknek is voltak játékok, csak addigra már annyira elfáradtunk, hogy nem nagyon volt kedvünk beállni a sorba. Mondjuk ugye mondanom sem kell, hogy csak a felnőtteknek nem, mert a gyerekek egyből szárnyra kaptak, amint valami érdekesebbet találtunk, szóval, mikor éppen ott tartottunk, hogy akkor most már megyünk, végül mindig találtunk valamit, ahova még be kellett állni a sorba, és ahol ismét volt egy csomó új kínai, aki jól megbámulhatott minket. Kifelé jövet, még belefutottunk egy motoros show-ba meg valami felvonulásba. A felvonulás nem nagyon volt érdekes, de a motorosok jók voltak. Bent buliztak egy hatalmas fém, gömb alakú ketrecben. Jól nézett ki. Meg izgulni is lehetett, hogy egy olyan kis helyen nehogy egymásnak menjenek, mert össze törik egymást. Végül olyan 8 körül úgy jöttünk ki, hogy a srácok is egész elégedettnek tűntek, bár közben annyi volt a nyivákolás meg a duzzogás meg az unatkozom??!?!?!?!?!?, hogy már ott tartottam, hogy soha többet nem megyek velük még a szomszéd faluba se, nemhogy a világ másik felére.

Sajnos az éjszakai kivilágított, többszereplős változatról nem csináltunk képet.

Ja, egyébként a vidámpark a 20 éves fennállását ünnepelheti, aminek az örömére Oktober Beerfestet tartanak. Így Júliusban. Kínában. Vicces.

Vacsorára beültünk egy étterembe egy másik (azt hiszem másik) plázába, de a családnak vegyesek voltak az érzelmei a kajával kapcsolatban. A kisebbik fiam és az én kajám finom volt, a nagyobbik csak a felét ette meg azt is a száját húzva, a férjem meg megette, de hosszas válogatás után sikerült valami olyan kaját választania, amin valami kínai mátyó volt, amit nem nagyon bír a gyomra, így az ő vacsorája hamar hasfájással végződött. Mondjuk azt neki nem nehéz összehozni. Kicsit aggódok is amiatt, hogy mi lesz vele, amíg itt vagyunk, de talán majd találunk olyan kaját, amit az ő gyomra is befogad.

Holnap azt tervezem, hogy csapunk itt a városban egy light-osabb városnézést, de már előre félek a gyerekek vinnyogásától.