Fordított sorrendben kellet volna mennünk? Talán jobb lett volna. Talán nem. Ez már sosem fog kiderülni.

Én azt hittem, hogy egy akkora országban, mint Kína, ahol azért elég erősen jelen van a katonaság, több  helyen lesz alkalmunk arra, hogy hadi gépezeteket nézzünk, ellenben hamar kiderült, hogy az ügy nem olyan egyszerű. Mikor valamivel több, mint egy évvel ezelőtt szóba került, hogy elmegyünk Verát meglátogatni Kínában, már akkor szó volt róla, hogy ha a gyereket is visszük, akkor tankok nézegetése kötelező program. Ennek fő oka a World of Tanks nevű internetes játék, ami nagy népszerűségnek örvend a családom Y kromoszómás tagjai között. Szóval, tankokat kell nézni, de hol? Az hamar kiderült, hogy hadtörténeti múzeum leginkább csak Pekingben van. Lehet, hogy máshol is, de nem találtam, olyat meg végképp nem, ami Suzhou közelébe lett volna. Gondoltam, nem baj, mivel úgyis megyünk Pekingbe, majd ott akkor megyünk, és jól megnézzük a hadtörténeti múzeumukat. Eredetileg erre majdnem egy egész napot szántam, kiegészítve egy nem annyira fontos látnivalóval, csak azért, hogy ha hamar végeznénk, legyen még mit csinálni, de a tervek szerint ennek a napnak a fő attrakciója a tankok lettek volna. Csakhogy a dolgok nagyon ritkán alakulnak úgy, ahogy azt az ember elképzelni.

A múzeumot megtalálni végtelenül egyszerű, mert saját metrómegállója van az egyes vonalon. Ugye, hogy nem volt teljesen Istentől elrugaszkodott gondolat, hogy Kínában azért a katonaságnak fontos szerepe van? Azért, hogy senki se maradjon le a lehetőségtől, hogy megcsodálja a kiállított hadi szerkezeteket, ingyen be lehet menni, cserébe naponta „csak“ 30000 embert engednek be. Megint iszonyatosan nagy hőség volt, és nem tűnt túl kellemes fejleménynek, hogy a múzeum előtt elég nagy sor volt. Tele kisfiúval. Egyébként sokkal több anyukát láttam a kísérők között, mint apukát. Beálltunk a sorba, természetesen hamar lett mögöttünk is egy csomó ember, viszont meglepetésemre gyorsan haladtuk. Persze megvolt a biztonsági vizsgálat, apától el is vették az öngyújtóját. Ha végeztünk visszamehetünk érte. Nem mentünk. Minek? Igazából azt hiszem, hogy leginkább csak jó, ha van alapon tartotta magánál, mert egyikünk sem dohányzik. Amint belép az ember a múzeum területére, rögtön szembe találja magát a tankokkal. Nagy volt az öröm. Első körben berohantak egy hangárba megnézni a repülőket, nem mintha olyan nagyon odalennének a repülőkért, de az volt a legközelebb. Azért itt már szemmel kellett tartani a gyerekeket, mert a nyüzsgésben hamar el lehet tűnni, és Attila fiam hajlamos megfeledkezni magáról, ha olyat lát, ami érdekli. Hiába beszéltük meg, hogy nem megy el mellőlünk, ha mást akar megnézni, szól és odamegyünk, de ez csak addig volt a fejébe, amíg meghallgatta. Talán addig se. A hangárba menet megállított egy egyenruhás néni, hogy, ha itt végeztünk, nézzük meg a többi kiállítási darabot is. Nem igazán értettem, hogy miből gondolta, hogy nem fogjuk, de örültem, hogy legalább angolul beszélt, és értettem, hogy mit mond. Nem sokszor ért ilyen meglepetés. Miután ott kigyönyörködték magukat, jöttek a tankok. Még most sem tudom eldönteni, hogy Zoltán, vagy a gyerekek voltak izgatottabbak.

- Nézd apa, ott egy "xy" tank!

- Itt meg egy másik.

Csak úgy röpködtek a tanok nevei, amiket a gyerekek nem tudtak, azt az apjuk mondta. A legtöbbnek tudták a nevét.

- Anya ezt arra használják, hogy ……………… Ez egy könnyű, az egy nehéz, az egy közepes tank.

- Anya, gyere nézd meg! ilyenem is van a WoT-ban. Ezt szeretem, de azt nem annyira.

Szóval elvoltak.  Apa kétszer járta körbe az egészet. Egyszer lefotózta az összes tankot, több szögből is, aztán még egyszer körbement, és megnézte őket, a fényképezőgép nélkül is. Időnk volt bőven, mert sajnos, mint mondtam a dolgok nem mindig alakulnak úgy, ahogy azt az ember elképezni. Az egész napos programból csak egy valamivel több, mint egy órás program lett, mert magát a múzeumot éppen felújították, úgyhogy igazából csak a kint kiállított járműveket lehetett megnézni. Igaz, hogy voltak repülök, katonai autók, tanok, légvédelmi ágyúk, hajók, de azt hiszem, hogy teljes pompájában azért több mindent lehetett volna látni, főleg mert így is egy csomó minden ponyva alatt volt. Többek között a híradós autók is, ha azok tényleg azok voltak. Mindenesetre ott Zoltán nagyon sírdogált, hogy azokat még, de szívesen megnézte volna.

T34-85, az orosz csoda. Ennek örültek a legjobban.

Kicsit arrébb van belőle még kettő egymás mellett, ki tudja miért. A szoborcsoport bónusz.

Ez egy olasz könnyű tank, bár ezt tanknak hívni ....... Játékszernek tűnt a többi között.

Ez pont az olasz ellenkezője, bár azt nem tudom, hogy nehéz vagy közepes tank-e a besorolása.

Ágyú helyett rakéták? Repülők ellen?

Ez egy arti. Vagy fellövős. Én csak így hallom, hogy emlegetik őket, nem tudom, hogy mi a rendes nevük. A WoT-ban elbújik vele az ember a bokorban, aztán nagyon messzire el lehet velük lőni a célpont koordinátái alapján. A baj csak az, hogy ha észreveszik, kilövik mielőtt újra tudna tölteni. Gondolom a  valóságban is így működik.

Óriásgyerekeknek nyeles tank, hogy könnyebb legyen megfogni és szétverni a  földön. Látom én, hogy nem, de miért nem bukik orra?

Kisebb hajó. Nem kicsi, csak kisebb.

Ez nagyobb. Ez sem egy anyahajó, de ennek azért már egész szép méretet van.

Föld-föld rakéta? Talán.

Ez tényleg olyan, mint egy Hummer? Persze, miért pont azt ne lehetne lemásolni?

A múzeum épülete. Nem tudom, hogy bánom-e, hogy nem jutottunk be.

Kifelé jövet természetesen megint kezdődött, az anya éhes vagyok. Rövid szemlélődés után arra jutottam, hogy én nem akarok megint azzal kínlódni, hogy hol találunk olyan éttermet, ahol olyan kaja van, amit a gyerekek is megesznek, úgyhogy részemről a szemben lévő McDonald´s, éppen megfelel a gyerekek megetetésére. Meglepetésemre, mikor ezt a gondolatot megosztottam a többiekkel is, nem ütköztem ellenállásba, pedig komoly duzzogásra számítottam Zoltántól. A gyerekeknek megint jó napjuk volt, mert így aztán olyan helyen ehettek, ahol jól tudtak lakni. Mi meg folyamatosan mondogattuk nekik, hogy ne szokjanak hozzá, mert otthon továbbra sem fogunk ilyen helyekre járni. Mondjuk így, hogy itthon megint olyan kaját kapnak, amit szeretnek, nem is igénylik. Mellesleg arra jutottunk, hogy némileg ironikus a hadtörténeti múzeummal szemben a McDonald´s. Most rutinosabbak voltunk, mert amíg Vera rendelt, addig mi köröztünk az étteremben, és mire meglett a kaja, már helyünk is volt. Az ember tanul a korábbi helyzetekből. Kifelé menet még megcsodáltuk, azt, amit már hallottam, de igazából szkeptikus voltam a dologgal kapcsolatban, viszont most be kellett látnom, hogy tényleg létezik. Kínában (is) a McDrive helyett házhozszállítás van!! Zseniális. Én is akarok ilyet!

Miután apán kívül mindenki  jóllakott, időnk meg még annyi volt, mint a tenger, így arra jutottunk (jutottam), hogy ha már így alakultak a dolgok, és úgyis ugyanazon a vonalon vagyunk, akkor megnézzük a Tiltott várost. Ez akkor még jó ötletnek tűnt, de később kiderült, hogy nem voltunk a városnézésre teljesen felkészülve. Nagy igazság, ha az ember napsütésben Pekingben jár, hogy MINDIG legyen nála valami, amivel védekezni tud a nap ellen. Mert árnyék az nincs. Szinte sehol. Mi meg mindig mindenhova a legnagyobb hőségben értünk oda. Egyedül Attilánál volt nála az előtte nap szerzett kalapja, de azt is csak azért vette reggel magához, mert új volt, és akkor vinni kell, és még azzal sem hagyta magát lebeszélni, hogy, ha megunja, nem viszi majd helyette senki. Milyen jól tette.

A Tiananmen teret, csak megnéztük a széléről, valahogy nem nagyon volt kedvünk bemenni, mert iszonyatosan sütött a nap, és nagyon meleg volt.

A nagyságáról csak annyit, hogy két metrómegállója is van a két végén, bár szerintem azért csalnak, és nem olyan hosszú a távolság, mint a többi megálló között.

Mintásra nyírt fák. Itt még van, ha nem is sok.

Azért pár képet csináltunk róla, csak, hogy másnak meg tudjuk mutatni, hogy ott is voltunk, aztán bementünk a palotához. Vagyis én azt hittem, hogy most már nem sokára mindent  fogunk látni, de megint kiderült, hogy naiv vagyok, és még mindig nem szoktam meg, hogy itt minden óriási. Szóval a főbejáratnál természetesen Mao portréja, megemlékezvén arra, hogy onnan jelentette be a népköztársaság megalakulását.

Ahogy közelebb megy az ember, mindjárt a nyakába szakadnak az idegenvezetők, hogy körbeviszik a kedves látogatót. Aki hozzánk odajött ráadásul még nagyon jól is beszélt angolul. Jó tanács. Érdemes őket felfogadni, bár nem tudom, hogy mennyit kért volna. Olyan baromi nagy a város, hogy, ugyan van audio guide, ott ahol aztán tényleg be lehet menni a városba, de ha valaki tud angolul, akkor szerintem jobban megéri egy élő személy, mint a gép. Ha nem olyan veszettül drága. Mi persze elhajtottuk a nőt, bár így utólag szerintem nem tettük jól, de ezt akkor még nem tudtuk.

A főkapu után van egy hatalmas tér egy csomó emberrel, akik a pénztárhoz állnak sorba, és egy másik csomó emberrel, akik annak a pár fának az árnyéka alatt próbálnak menedéket találni, ami ott még van. Később már az sincs. Mivel nem igazán tudtuk, hogy most akkor mit is kellene csinálni, mondtam nekik, hogy álljanak be a fák alá, én meg elmegyek körülnézni. Hamarosan belefutottam egy kordonba, ami után már csak a jegyellenőrzés volt, meg kétoldalt volt még két kert, ahova külön kellett jegyet venni, így arra jutottam, hogy nekünk oda kell beállni, ahová a Palace Museumot írták. Mert ebben az elején nem voltunk biztosak. Vera elment megvenni a jegyeket, mi meg addig megcéloztuk az egyik oldalkertet, hátha ott hűvösebb van. Abban maradtunk, hogy egy óra múlva a bejáratnál találkozunk. Végül nem mentünk be a kertbe, hanem leültünk egy árnyékosabb kapuban, mert úgy tűnt, hogy nem fog egy óráig tartani a jegyvétel, és igazunk is lett. Nagyjából 15-20 percet kellett várni, és már mehettünk is befelé. Ja, amíg rám vártak vettek 5 jégkrémet egy olyan dobozból árulós bácsitól. Nem tudom, hogyan jellemezzem azt  jégkrémet. Furcsa mód egyáltalán nem volt olvadt, cserébe olyan volt, mintha az ember fogkrémet nyalogatna. Igaz olyan meleg volt, hogy gyakorlatilag csak annak örültünk, hogy hideg, az íze nem igazán volt fontos. De akkor is olyan, mint a fogkrém.

Megjöttek a jegyek, megcéloztuk a bejáratot, és utána jött a csoda. Persze lehet, hogy csak nekem az, de valami fantasztikusan szép volt, amit láttunk. DE NINCS EGY DARAB FA SEM!!!! Az egész városban. Sehol. Mert állítólag növények nélkül impozánsabbak az épületek, mivel nincs, ami elvonja róluk a figyelmet. Ebben mondjuk lehet igazság, viszont cserébe meg lehet dögleni. Felülről is, és alulról is ömlik a forróság!

Térkép a guide-on.

Ez a tényleges bejárat, ahol a jegyeket kérik.

Jelentkezzen aki növényt lát valahol! Lett volna jobb kép is, amin látszik, hogy milyen hatalmas, de itt látszik, hogy mindenhol ott vannak a katonák. Mondjuk legalább ernyőt kaptak a fejük fölé.

Iszonyatosan túldíszített minden. Ezek után ki nem érti, hogy miért tiltott? Persze tudom, az uralkodó meg minden, de itt ez a pompa, kapun kívül meg éhenhaltak az emberek.

Az uralkodó, aki a kezében tartja az egész világot.

A császárné, aki az utódokért felelős. A mancsa alatt egy kölyök van, bár nem tudom mennyire látszik.

Ez a két szobor egyébként mindenhol ott van, mindenféle minőségben és nagyságban.

Védelmező szellemek, minden tető, minden sarkán.

Ez itt egy tyúkon lovagló zsarnok, akit halála után azért ültettek fel a ház tetejére, mert a tyúk nem tud repülni, így aztán a  zsarnok soha nem tud visszatérni. Ugye. Teljesen logikus.

A fiúknak elég hamar elegük lett, én meg jól felhúztam magam, hogy azt, amit én akarok megnézni, arra sosincs elég idő, vagy csak a duzzogás megy, úgyhogy mondtam nekik, hogy akkor üljenek le ott az egyik épület árnyékában, én meg elmegyek egyedül körbenézni. És akkor szembesültem azzal, hogy tulajdonképpen eddig is csak a fő útvonalon közlekedtünk, de csak alig vagyunk tovább a  felénél.

Ilyen utcácskákon és kapukon lehet közlekedni a keleti és a  nyugati hat palota között.

Így néznek ki a paloták, bár ezekre már nem jut annyi pénz. Belül mindenféle kiállított tárgyak vannak.

Végül leghátul van a császári kert, ott van az egész helyen egyedül fa, meg víz, meg olyan dolgok, amik élhetőbbé teszik a környezetet. Természetesen a császárnak is ott volt a a szálláshelye. Most már csak egy halom ember próbált lehűlni a korábbi mászkálások után. Visszamentem a többiekért, bár azért kicsit izgultam, hogy visszatalálok-e, és mondtam nekik, hogy ha ott középen elindulunk, akkor viszonylag hamar elérünk a kertbe, ott sokkal jobb a helyzet, így aztán még valahogy elbotorkáltunk odáig.

Az ember nem is hinné, hogy mekkora öröm fákat látni.

Attila ott még boldogan rohangál egy kicsit a bejáratnál kapott guide-al, úgyhogy az alapján magyarázta lelkesen az apjának, hogy merre kell menni, amit a fülhallgatóból hallott, és hogy a kertben milyen épületek vannak. Mikor aztán mondtuk, hogy jó, elég volt, közölte, hogy ő még meg akarja nézni, hogy hol aludt a  császár, és homlok egyenest elnavigált minket a kert másik felébe, mint ahova menni kellett volna.

Jó közelítéssel ez lehetett a császár szálláshelye. Ha mégsem, akkor elnézést. Az is itt van valahol a kertben.

Végül megegyeztünk abban, hogy melyik lehet a megtekinteni kívánt épület, úgyhogy elégedett volt mindennel, mikor kimentünk, csak én füstölögtem, hogy egy csomó mindent nem láttam.Többek között azt a két kertet sem ami a bejáratnál volt. Persze lehet, hogy nem is maradtam le semmi fontosról, de nem vagyok hajlandó utánanézni, mert ha mégis, csak felhúzom magam. Így legalább el tudom hitetni magammal, hogy nem maradtam le semmi fontosról.

Vizes árok, mert az nem maradhat el, az uralkodó védelmében.

Ez meg bármi is lehet, de teljesen kint van a sarokban.

A császári kert után már csak a kijárat volt, meg az, hogy keressünk valami metróállomást, ami nem volt egyszerű, mert a főbejáratnál ugyan kitesz a metró, de a kijáratnál ilyennel már nem foglalkoztak. Vagy csak mi voltunk bénák, és nem találtuk meg, úgyhogy még jó sokat kellet gyalogolni.

Az eredeti terv az volt, hogy a Tiltott várost másnap nézzük meg, így a vonat, amire jegyet vettünk elég későn indult. Gondoltuk, így, hogy sikerült két napot összevonni, megpróbáljuk egy korábbi járatra cserélni a jegyeket, így visszamentünk a  vasútállomásra. Sajnos kiderült, hogy el lehetne ugyan cserélni a jegyeket, csak már jegy nincs a többi vonatra, csak az elsőre, ami valamikor 7 óra körül indul, azt meg nem nagyon értük volna el. Még szerencse, hogy mikor ideértünk megvettük visszafelé a jegyet, mert most csak pisloghatnánk, hogy mikor meg hogyan megyünk haza, mert már arra a járatra sem volt jegy, amivel mi mentünk. Így viszont maradt egy napunk, amire már programot nem tartogattunk, úgyhogy este még azon is ment a tanácskozás, hogy mit csináljunk másnap. Aztán azért megoldottuk.