De tényleg. Mármint tényleg nagy. Nagyon.

A pekingi északi vasútállomásról indult a vonat, de arrafelé is van munkanap, meg iskolanap, meg mindenféle nap - amiket persze nem így hívnak, de nem tudják azok, hogy mit, hogyan kell hívni – úgyhogy a lehetőségekből a 10:57-es indulást céloztuk meg, mert, mivel a metró csak 6:35-töl jár, a 7:58-as indulás elérhetetlen álomnak tűnt. Nem is lett volna rá szükség, mert így is meg tudtunk nézni mindent időben, de ezt akkor még nem tudtuk. Itt szeretném megjegyezni, hogy Kínában is vannak ám mindenféle vonatok nem csak a Bullet trainek. Van hálókocsis, meg olyan Piroska-féle is.

Mi olyannal mentünk, ami úgy nézett ki, mint a villámvonat, de az előttünk lévő 61 km távolságot majdnem 1,5 óra alatt tette meg, szemben a Sanghai – Peking 1302 km-t 5,5 órával.  

Gondoltuk azért biztos, ami biztos, elindulunk nyolckor, mert csak úgy nagyjából tudtuk, hogy merre kell menni. Jó, ez a királyi többes túlzás, mert mi még nagyjából sem tudtuk az irányt, csak bólogató kiskutyus módjára mentünk Vera után, és le a kalappal előtte, mert mindent remekül megoldott. Szóval, metróra fel! Vagyis le. A vasútállomásig pontosan tudtuk az utat, onnan volt kétséges a dolog. Aztán mikor kiszálltunk a metróból és körbenéztünk, hogy merre tovább, akkor derült ki, hogy milyen jól is tettük a korai indulást, annak ellenére, hogy metróval nem mentünk túl sokat. Az aluljáróban még ki volt írva, hogy merre kell menni, de egy idő után elfogytak az útjelző feliratok, és onnantól csak megérzés után megy az, aki továbbra sem tudja értelmezni a kínai írásjeleket. Igyekeztünk sodródni a tömeggel, amíg meg nem láttunk egy ticket office feliratot. Gondoltuk akkor helyben vagyunk, vegyünk jegyet! Csakhogy az a pénztár nem a vonatra árulta a jegyeket, hanem a jó ég tudja mire, de akkorra már a nyakunkon volt egy tucat önkéntes taxis, akik mást sem óbégattak, mint „Badaling“. Egy ideig eltartott, mire rájöttem, hogy az lehet a Nagy Fal kínai neve. Hiába no! Lehet, hogy mégis utána kellett volna néznem a dolgoknak. Próbáltuk lerázni a népeket, bár nem volt egyszerű, végül mivel nagyon nem találtuk a pénztárt, végül megkérdeztünk egy nénit, hogy mennyi lenne, ha ők vinnének. Persze angolul ő sem tudott, úgyhogy eltartott egy ideig, míg megértettük, hogy 100 yuan/fő, ami azért nagyon nem kevés. Aztán kicsit meglepődtem, mert azt mondta, hogy 160-ért sofőrt is kapunk. Miért egyébként csak autót? Később rájöttünk, hogy a driver helyett valószínűleg guide-ot akart mondani, mert egy idegenvezetőnek mégiscsak több értelme lenne. Mivel úgy érezte kuncsaftot talált, hatalmas lendülettel mindjárt kapta is a telefont és elkezdett magyarázni bele, hiába mondtuk, hogy minket csak az ár érdekelt. Na, itt mondtuk neki, hogy „no, thank you”, nehogy az legyen, hogy idehívja a sofőrt a nyakunkra, aztán veszekedhetünk, hogy, de mi nem ezt akartuk.

Ezek után arra jutottunk, hogy akkor lehet, hogy mégis ki kell dugni a fejünket a föld alól, próbálkozzunk a jegyvétellel a tényleges vasútállomáson, hátha ott több sikerrel járunk. Fent egy kis térre jutottunk, ahol mindjárt szemben volt velünk egy ablak, ami nagyon gyanús volt, hogy ott lehet majd jegyet venni, mert tanácstalanul ácsorgó turistának kinéző egyének toporogtak előtte, csakhogy zárva volt. Mi leálltunk nézelődni, Vera mondta, hogy elmegy körülnézni, hátha talál valahol másik ablakot is. Amíg vártunk azt néztem, hogy az állomás előtti téren rendőrök és katonák is vannak, meg kordon, ahol csak egyesével engedik be a népet, akiknek még ráadásul a személyiket is mutogatni kellett. A dolgot azért nem értettem, mert a metrótól meg minden gond nélkül fel lehetett jönni. Vera közben kiderítette, hogy tulajdonképpen nem is kell jegyet vennünk, mert a tömegközlekedési csippantós kártya a vonatra is jó, így aztán már viszonylag könnyen és gyorsan bejutottunk az állomásra. Ott már csak meg kellett találni a táblán a megfelelő kaput és elszörnyedni, hogy még majdnem két óra van az indulásig és máris milyen sokan vannak. Ülőhely persze nem volt már, mert azon azok ültek, akik az éjszakát is ott tölthették, hogy legyen helyük, így maradt az ácsorgás, amit a fiúk elég nehezen bírtak, így aztán mondtam nekik, hogy, üljetek le srácok nyugodtan a földre, úgyis ezt teszi mindenki. Aztán végül nem a földre ültek, hanem a lábunkra. Nem volt valami kényelmes. Közben a sor egyre nőtt mögöttünk, amíg meg nem jelent mellettünk egy nő, aki kínaiul mondott valamit, mire a sor jó nagy része hangos sóhajtással távozott. Itt azért elbizonytalanodtunk kicsit, hogy akkor most mire is kell majd számítani, de mivel volt, aki nem mozdult, hát mi se mozdultunk. Majdcsak lesz valami.

Az indulási tábla, és a tömeg

Ezek az üldögélő emberek másik vonatra vártak, és közben gondolom jókat röhöghettek azokon, akik itt a kép elején állnak, és várják azt a vonatot, amit mi is. Itt már nem volt ücsörgés.

Érdekes egyébként, hogy Kínában nincs tolakodás. Zömülnek, de nem tolakodnak. Aki mégis megtenné, azt a peronőr úgy hátraküldi a sor végére, mint a huzat. És, ha ez megtörténik, akkor az, akit hátraküldtek nem kezd el hőzöngeni, meg a vállát vonogatni, meg a süketet játszani, hanem egy szó nélkül hátramegy. Lenne még mit tanulnunk. Egyébként a tömeget nagyon tudják kezelni, és nagyon fegyelmezetten viselkednek. Persze ennyi embernél ezt nem is lehet másképp csinálni.

Egyszer csak megmozdult a tömeg, mi meg  csak gyanítottuk, hogy kinyithatták a kapukat, főleg mert a korábbi tapasztalatainkhoz képest még nagyon korán volt. Ugyanis Kínában nem engednek ki a peronra, csak nagyjából 8-10 perccel a vonat indulása előtt. Az érdekes az, hogy ennyi idő alatt aztán bármekkora tömeg képes megtalálni a helyét, de erről majd még később írok részletesebben. Szóval az indulásig volt meg nagyjából 25 perc, a kapukat kinyitották, a tömeg meg elkezdett zömülni, és jaj annak aki esetleg elesik, bár nem hiszem, hogy lehetett volna, mert iszonyatosan összenyomták egymást az emberek. Mikor kiértünk a peronra akkor jött a következő meglepetés, ugyanis rohantak el mellettünk az emberek, mint akik az életükért futnak, mi meg csak pislogtunk, hogy most mi van. Hát, kérem szépen az van, hogy a vonatra nincs helyjegy, viszont sokkal-sokkal több ember van, mint ülőhely, úgyhogy, ha nem sietsz akkor állhatod végig az egész utat, de mi ezzel már csak akkor szembesültünk, mikor mentünk végig a vonaton, és nem volt már egy szabad hely sem. Végül aztán egy nő szánta meg a szomorú szemű gyerekeimet és állt fel egy dupla helyről, bár gyanítom, hogy nem feltétlenül szívjóságból, inkább lehet, hogy a családja többi része máshol talált magának ülőhelyet. Mindegy is, ez nekünk nagy szerencse volt, mert így legalább felváltva tudtunk ülni négyen két helyen. Aztán az is kiderült, hogy miért engedtek be minket a szokásosnál sokkal korábban. Mikor már nagyjából mindenki beni volt a vonatban, megjelent egy férfi, aki vizet, és összecsukható KISSZÉKET árult azon szerencsétleneknek, akiknek nem maradt hely. Azt hiszem, erre mondják, hogy a jég hátán is megél. A székek meg fogytak, mint a cukor.

A kép minősége nem túl jó, de a lényeg azért látszik.

Az úton sokáig nem volt sok látnivaló, csak, mint általában a vonatokon, egészen addig, amíg nagyjából az utolsó 20 percben meg nem láttuk a Falat. Abban a pillanatban mindenkinél előkerültek a telefonok, tabletek, fényképezők, és őrült módjára készültek a fényképek. Én meg csodálkoztam, hogy, de hát oda megyünk, minek itt fényképezni. Mint utólag kiderült, ez elég nagy hiba volt. Volt egy szakasz, ami nagyon jól nézett ki, a falat szépen rendbe hozták, gyönyörű piros kapuk, épületek voltak mellette, de mire észbe kaptam, hogy ez azért lehet, hogy le kellene fényképezni, már elmentünk mellette. Gondoltam nem baj, majd visszafelé. Csakhogy visszafelé már sötétedett, és rálátni is más szögből lehetett, úgyhogy a kapukról sajnos végérvényesen lemaradtam.

Ez az egyetlen kép, amin valamennyire látszanak a piros pagodák, de ennél lehetett volna sokkal jobb képeket is csinálni.

A tanulság az, hogy mindig figyeld, hogy mit csinálnak a helyiek, mert tudják, hogy mit kell. A megállótól aztán még jött egy nagyjából 15-20 perces séta, és már ott is voltunk a Falnál. Ami nagy. Nagyon.

Még zárójelben gyorsan azt is leírom, hogy végül miért mentünk vonattal és miért nem busszal. Az ok nagyon egyszerű. Állítólag hiába kérdez meg bárkit is az ember, hogy melyik busz, vagy honnan indul a busz a falhoz, csípőből letagadják, hogy onnan egyáltalán megy a busz a falhoz. Még a busz ajtajánál lévő alkalmazottak is. Gondolom jó kis juttatás fejében így veszik rá a turistákat, hogy a vasútállomásnál is ácsorgó magántaxisokkal menjenek ki az emberek. Állítólag csak a buszsofőr az, aki bevallja, hogy a falhoz megy. Csak hozzá nehéz eljutni. Arra jutottunk, hogy biztosabb a vonat.

Vissza a falhoz. Verocska, mint az egyetlen személy, akinél pénz van, beállt a sorba  a pénztárhoz, mi meg próbáltunk elbújni egy apró pici árnyékocskában, ami az egyik épület fala mellet volt, mert más árnyékot nem nagyon lehetett találni, bár itt is meglehetősen sokan nyomorogtak már. Mire meglettek a jegyek egyértelművé vált, hogy valami kell a fejünkre, mert meg fogunk dögleni. Szerencsénk volt az idővel egyébként, mert az esős évszak végén akár egész idő alatt eshetett volna az eső, de egy nap sem volt, hogy vizet láttunk volna, cserébe 38-42 fok között volt mindig a hőmérséklet. Persze ez sem sokkal jobb, de még mindig inkább ez, mint az eső. Az öltözködés, evés, ivás problémáját egyébként minden turisták által látogatott helyen nagyon könnyű megoldani, úgyhogy vettünk egy csomó vizet, meg aki igényelte, annak sapkát a fejére, és rajtam kívül mindenki igényelte, és milyen jól tették. Mivel meleg volt, nálunk meg nem volt sok készpénz, gondoltam nekem nem kell kalap, inkább az árából vegyünk majd még vizet, vagy a gyerekeknek fagyit, mert anya bírja a meleget. Így aztán a három férfiember kapott három kalapot, Vera vett magának egy ernyőt, én meg mentem, mint aki jól végezte dolgát. Alapvetően nem is volt baj, mert tényleg bírom a meleget, és nagyon ritkán kapok napszúrást, csak arra nem gondoltam, hogy tűző napon az embernek nem csak a napszúrástól, hanem a leégéstől is érdemes lenne védeni magát, úgyhogy jó tanács a jövőre nézve annak, aki a falhoz készül, hogy mindenképp legyen nála valami, amivel el tud bújni a nap elől, mert attól a pillanattól, hogy elindulsz a falon, az árnyék már ritka kincs, ahova születni kell.

A feljárat a falra két torony között volt, így aztán mindjárt döntenünk is kellett, hogy a jobb oldali irányt, vagy a bal oldali irány válasszuk. Mivel a jobb oldali volt az északi, ami elvileg magasabbra megy, és messzebbre el lehet látni, meg egyébként is arra ment a tömeg, hát mi is azt az irányt választottuk, bár utólag én azét bántam egy kicsit. Lehet, hogy magasabbra ment mint a déli oldal, de az is elég magasra kúszott, viszont ott alig járt egy pár lélek, szemben azzal az oldallal, amit mi választottunk. Amerre a szem ellátott nem lehetett látni mást, csak embert. Ami meglepett, hogy igazából nem is emlékszem, hogy láttam volna kínai emberen kívül mást. Viszont belőlük jó sokat.

A falról igazából nem tudom, mit mondjak. Lehet, hogy a többiek most megvernének, de nekem csak egy fal volt, sok emberrel. Persze tudom, hogy mekkora teljesítmény volt, hogy megépült, hogy milyen sok ember életébe belekerült, de nekem akkor is csak egy fal sok emberrel. Ha valaki Kínában van, nyilván meg kell, hogy nézze, meg építészetileg érdekes is volt, de azt hittem, hogy lelkileg is meg fog érinteni, de nem tette. Lehet, hogy ha  a másik irányba indulunk, és nincs körülöttem annyi ember, és jobban oda tudok figyelni a  falra, más lett volna. Viszont van egy csomó képünk mert a család többi része nagyobb örömét lelte nálam a falban, így aztán a férjem mást sem csinált csak a fényképezőgépet kattogtatta.

Pénztár

Az északi oldal és a tömeg. Ember ameddig a szem ellát.

Dőlésszög. Lépcső nincs.

A déli oldal lényegesen kevesebb emberrel.

Lehet, hogy nem látszik, de ott is bóklásznak emberek, csak nem jöttem rá, hogy, hogy jutottak oda. Ja ez nem a déli oldal, hanem egy elágazás. Van belőle bőven.

Érdemes megnézni, hogy mennyire követi a hegy vonulatát a fal. Megadott számú sorban lehet falazni, nincs kivétel!

Kicsit aggódtam, hogy visszafelé, hogy megyünk, mert érdekes módon csak egy irányba mentek az emberek, aztán észrevettem, hogy elvileg tényleg egyirányú az út, mert lefelé csináltak egy gyalogösvényt a fal mellett, és ott haladnak szépen sorba vissza az emberek. Nagy előnye volt az utacskának, hogy fák voltak körülötte.

Balra a fal, jobbra a levezetés.

Persze a falon is elkapták egy képre a gyerekeket, csak a megszokás kedvéért, de egyébként viszonylagos nyugalomban tudtuk megmászni. Még egy kötelező program kipipálva a listánkon.  

Mire leértünk már mindenkinek minden baja volt az éhségtől, meg a szomjúságtól, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy ha már elénk ugrott egy szálloda, akkor bemegyünk és ebédelünk az éttermében. Alul a bejáratnál volt egy hatalmas bolt, mindenféle portékával, a gagyitól a jáde ékszerekig, felül meg egy hatalmas, de tök üres étterem. Rajtunk kívül egy asztalnál ettek ketten, de már ők is menni készültek. Kicsit meglepődtem, de mondta Vera, hogy ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy baj van az étteremmel, csak azt, hogy már jócskán túl vagyunk az ebédidőn. Nem tudom, hogy csúcsidőben mennyien vannak, de az étel finom volt, jó sokat kaptunk, úgyhogy, ha a gyerekek is hajlandóak lettek volna enni belőle, akár még azt is mondhatnám, hogy jól is laktunk. Mi felnőttek mindenképp. Egyébként az étterem kinézetre, olyan üzemi konyha jellegű volt, ennek megfelelő berendezéssel. Furcsa volt megint ilyenben ülni.

Evés után vissza az állomásra, viszonylag időben is voltunk, meg láttunk is mindent, ami érdekelt minket, bár megint előttünk volt egy órás várakozás, de az most kellett is, mert kicsi volt az állomás és időben ott kellett lenni, hogy le tudjunk majd ülni a vonatot. Legalábbis mi így gondoltuk. Jócskán a sor elején álltunk, mikor elkezdtek beengedni a minket a peronra, bár furcsa volt, hogy most is korán mehettünk be, de most más volt az indok, mint idefelé. Nem tudom milyen megfontolásból, de szakaszosan engedték be az embereket. Mikor az első hullám elhelyezkedett a peronon, akkor engedték a következőt, viszont így egy-egy bejárathoz több sok is kialakult, vagyis nem is igazán voltak sorok, mert olyan kicsi volt a peron, hogy gyakorlatilag mindenhol emberek voltak. Így aztán hiába voltunk korán a helyünkön, mire bejött a vonat kiszorultunk az ajtó szélére onnan meg már esélytelen volt úgy bejutni a kocsikba, hogy helyünk legyen. Sőt, tulajdonképpen az ajtókba álltunk, aztán meg ültünk, mert ott már végképp nem volt erőnk azzal foglalkozni, hogy ne üljünk le a földre. Meg más sem foglalkozott vele tulajdonképpen. Én azért egy ideig álltam, mondván, hogy akkor most majd jól lefényképezem azokat a dolgokat, amiket idefelé nem tettem, de sajnos, mint már mondtam teljesen esélytelen volt a dolog. Tudtam még képeket csinálni, még jókat is, de azt, amit szerettem volna nem sikerült. Viszont a gyerekeim mellé keveredett egy kisebb fiatalokból álló csoport, akikből az egyik lánynál volt egy Rubik kocka. Mire visszafordultam a fényképezés után, a kocka már a nagyobbik fiam a kezében volt, a lány meg mutogatta neki, hogy mit kell csinálni vele. Egy darabig eljátszott vele mind a két gyerek, aztán mikor közeledtünk Pekinghez mondtam, hogy adják vissza neki. A lány meg mutogatott, hogy nem kell, nekünk adja, cserébe szemet vetett Vera macijára, amit mindenhova visz magával, mert ő fényképezkedni nem annyira szeret, ezért, hogy elhiggyék, hogy igenis járt ott, Macit fényképezi le mindenhol.

Maci

Próbáltuk elmagyarázni neki, hogy Macit nem adjuk, de nem nagyon értettük meg egymást, mert ő sem beszélt angolul, végül aztán mégis megértette, hogy nem fogja megkapni. Nem látszott, hogy nagyon a szívére vette volna a dolgot, mutogatta, hogy a kockát akkor is megtarthatjuk, Attila meg nem értette, hogy miért kell neki ezt most elfogadnia, mikor otthon már van egy. Mondtuk neki, hogy mert a lány jó szívvel adja, és örömet okoz neki vele, ha elfogadja, így aztán gazdagabbak lettünk egy Rubik kockával. Ha már ülőhelyünk nem volt.

Ez az embertömeg mind a mi vonatunkról szált le. Nagyjából a középen voltunk, úgyhogy még legalább ennyien voltak a hátunk mögött.

Ezután már csak vissza kellett jutni a szállásra. Mondjuk máshoz már se kedvünk, se erőnk nem lett volna. Teljes volt a nap. Másra már nem nagyon vágytam csak alvásra.

Jaj, elfelejtettem az oklevelet. Mert azt is kaptunk rögtön azután, hogy lejöttünk a falról és megebédeltünk, ott ahol a jegyeket lehetett venni. Már mikor megvettük a jegyet, akkor mondták, hogy ezzel kapjuk majd meg az emléklapot. Én már el is felejtettem, hogy ilyen is van, nem úgy, mint Vera, aki határozott léptekkel ment a papírért, mert az jár. És milyen igaza van. Persze lehetett fényképezkedni, ami közül volt, ami ingyen volt, azok voltak az icike-picikék, és volt, amiért fizetni lehetett, azok voltak a csilli-villik. Nekünk elég volt az ingyenes kép, meg boldogan szorítottuk magunkhoz a papírt, amivel, ha az a rengeteg fénykép, amit csinál, az ember nem lenne elég, akkor bizonyítani lehet, hogy én bizony itt is voltam.