Délig aludtunk. De úgy mindenki Verán kívül, ő meg hagyott minket aludni, hogy egy kicsit helyrerakjuk magunkat. Pedig éjfélkor már ágyban voltunk, szóval testvérek között is aludtam vagy 12 órát. Ilyet talán utoljára 16 éves koromban csináltam, az meg nem mostanában volt. Talán igaz sem volt. Nem is nagyon akartam elhinni, hogy mennyi idő van, mikor mondták, jó darabig azt hittem, hogy csak szívatnak. Aztán kiderült, hogy nem.

A mai program az óváros volt. Végül magából az óvárosból szerintem lényegesebben kevesebbet láttunk, mint amennyi maga a város lett volna, de így is jól elfáradt mindenki. A fent említett ok miatt elég későn kerekedtünk fel, így lényegesebben nagyobb volt a forgalom, mint tegnap. Először például a liftben sikerült meglepnünk pár fiatalembert. Vicces látni az emberek arcán a megdöbbenést, mikor meglátnak minket. Fehér ember? Itt? Egy pillanatnyi döbbent csend, bár a srácaim is meglepődtek, hogy emberek vannak a liftben, úgy kellett kezdőlökést adnom nekik, hogy beszálljanak. A másik oldalon is megtört a beszélgetés lendülete, pislogtak egy darabig, aztán újra elkezdtek beszélni, de gondolom, az az áldás, ami a mi oldalunkon működik, hogy azt mond az ember, amit csak szeretne, úgysem érti senki, a másik oldalról is működik. Mellettünk is azt mondanak, amit akarnak, úgysem értünk belőle semmit. Akár folytathatták is, azt, amiről addig beszéltek, akár minket is kibeszélhettek. Egyébként még mindig azzal szórakozom, hogy figyelem az embereket, hogy ki mennyire bámul meg minket. A gyerekek mindenféle gátlás nélkül másznak az arcunkba. Én jól szórakozom rajta, a fiúk rosszabbul bírják. A felnőttek már nem annyira egyértelműek, de aki megbámul, az rendesen csinálja. Tátott szájjal, utánunk fordulva. Már pár srác megpróbált kommunikálni velünk, hogy fényképet akarnak csinálni, csak azt nem sikerült egyeztetnünk, hogy mi csináljunk róluk, ők csinálnak rólunk, vagy azt szeretnék, hogy közösen legyünk velük rajta egy képen, így aztán nem lett az üzletből semmi. Túléljük.

Szóval, jó sokat buszoztunk, meg metróztunk, most jó irányba és jó számon, úgyhogy végül szintidőn belül értük el a célállomást, bár így sem volt kevés idő, cserébe nem kellett gyalogolni, úgyhogy légkondis helyiségben voltunk végig. Sokat segített a helyzeten. Már csak azért is, mert ma sem sikerült megfelelően megválasztanom a ruházatomat. Egy háromnegyedes nadrág volt rajtam, ami alapból nem szűk viszont ebben a melegben + páratartalomban két pillanat alatt rám ragadt. Én csak a combomon, meg a sípcsontomon láttam a gatyát, hogy mennyire vizes, de ha ott vizes volt, akkor gondolom a fenekemen is. Hozzá kell szoknom ehhez a páratartalomhoz, bár nem hiszem, hogy menni fog. Pár kép az óvárosról. Nagyon elüt az égig érő tömbházaktól.

Útközben találtunk égetett cukorból figurás nyalókát csorgató bácsit. A többiek ugyan simán elmentek volna mellette, de nem hagytam nekik, bár nem volt osztatlan a lelkesedésem, de nagy nehezen beadták a derekukat. Aztán mikor rájöttek, hogy mi az, akkor már lelkesen ácsorogtak a bácsi mellett, aki egyébként nem volt valami kedves, de amit csinált, az jól nézett ki.

Aki nem látná bele, ez itt egy sárkány. :)

Nem sokkal utána találtunk egy kézzel gyártott cukorkákat árusító boltot, ahol a két fiatalember, aki a cukrot csinálta kint dolgozott a kirakatban. Szegényeknek igen csak melegük volt. Viszont olyan cukorszobrok voltak a boltban, hogy csak tátottuk a szánkat.

Ja, azt elfelejtettem leírni, hogy már nekem is van a tömegközlekedésben használható csippantós kártyám. Az ember feltölt rá pénzt, és azt csipogtatja a buszon, a metrón meg minden tömegközlekedési eszközön. A buszon egységár van, akármennyit utazik az ember, a metrón ki és be is csipogni kell, és távolságfüggően vonja le a pénzt. Igen praktikus, és nagyon olcsó az otthoni árakhoz képest. A metrónál átvilágítják a táskákat, mint a reptereken. Az első alkalommal a biztonsági őr miatt még a vízbe is bele kellett innom, ami a kezemben volt, de utána ezzel már nem foglalkozott senki. Biztos nem voltam elég szimpatikus neki.

Végül aztán elértünk a „Szerény hivatalnok kertjébe”, amit a legnagyobb ilyen típusú kert a városban. Gyanítom úgy általában a legnagyobb kert a városban. A bejárat előtt nagy a tumultus, tele van riksással, akik elég erőszakosan akarnak beletuszkolni a ülésekbe, de azt mondták, hogy vigyázni kell velük, mert nem kifejezetten korrektek az árakkal, meg volt egy csomó idegenvezető, akik szintén nagyon ajánlgatták magukat, de nem volt teljesen tiszta, hogy ők önszorgalomból ajánlgatták magukat, persze megfelelő fizetésért cserébe, vagy a kert alkalmazottai voltak, de gyanítom inkább az első. Az egyikük nagyon szeretett volna velünk jönni, még angolul is egész jól beszélt, de nem volt hajlandó megmondani, hogy mennyi az ára, meg fordítani sem nagyon volt kedvünk, úgyhogy végül elhajtottuk, és magunktól mentünk. Igazából a kertről írni nem sok értelme van, azt leginkább látni kell. Próbáltunk lótuszokat fényképezni, minél kinyíltabb állapotban, végül sikerült is, de elég sokat kellett keresgélnünk, fotóztunk bambuszt, csak mert jól néz ki, meg bonszai fákat, hímzéseket és bútorokat. Meg persze egy csomó kertet, és épületet.

Mire kiértünk jól elfáradt mindenkit, gondoltuk, akkor most együnk egyet, de valahogy nem sikerül eltalálnunk az éttermeket. Beültünk egy kínai étterembe, ahol az asztal közepén volt egy nagy forgó üveglap, ahova kirakták a kaját, és mindenki azt vett, amit akart, csak a kajákkal nem volt szerencsénk, úgyhogy a gyerekek szinte semmit sem ettek, de mi is csak azért, mert, ha már kifizettük, akkor együk meg, de nem volt jó. Az utolsó erőnkkel még elmentünk kivilágított tavat nézni, meg a nadrágot, aminek egyébként a Kelet kapuja a neve, csak még mindig nincs kész és, aki Vera blogját szokta olvasgatni, az úgyis csak nadrágnak ismeri.

Ez itt igazi, nem buheráltuk meg a képet. Olyan, mintha lebegne, pedig egy sziget a tóban.

Végül már csak a buszozás meg a metrózás maradt hazáig, ahol felváltva hisztiztek a gyerekek a fáradtságtól, de azt kell mondanom, hogy összességében eddig sokkal jobban bírják, mint amire számítottam. Egészen büszke vagyok rájuk.