Itt az egész család. Úgy értem, hogy az egész Fahrenheit. Vicces egy filmben látni egy egész fiúbandát. Nem tudom, hogy egy sorozatnál az, hogy valami kedvenc vagy nem, annak az e a mércéje, hogy az ember hányszor nézi meg, de ha az, hogy többször, akkor ez a film is a kedvenc kategória. Egyelőre ebben maradok magammal, de azért nem vagyok benne teljesen biztos. Mondjuk eddig nem tűnt fel, de most arra jutottam, hogy Wu Chun-nak inkább az éneklésnél kellett volna maradnia, vagy legalább a színészetet messze elkerülni. Elég kevés jelenetben tudott szerintem természetes maradni, igaz ugyan, hogy rég néztem már a filmjeit, de valahogy ez csak most tűnt fel.

Yang Guang (Rainie Yang) békésen éldegélne a kis szigetén a nagymamájával, ha nem kellene állandóan azért dolgoznia, hogy kifizesse csaló szülei tartozásait. Emiatt kerül végül Tajvanra szobalánynak. Csakhogy miután egy vödör vizet önt annak a férfinek a nyakába, aki még otthon összerombolta a saját kezűleg eszkábált tusolóját, akkor derül ki, hogy az illető a munkaadója, így nem kezdődik valami jól a kapcsolatuk. Arról nem is beszélve, hogy a lány otthon főiskolára járt, és már csak egy fél éve lett volna, hogy óvónő lehessen, ezért, hogy az új helyen is tudjon iskolába járni, teljesen felforgatja a férfi megszokott napirendjét, mintha nem ő lenne a beosztott, hanem a munkaadó. Ráadásul a férfi, Di Ya Xin (Wu Chun) barátnője, Angela is rettentő féltékeny rá, mert Ya Xin úgy tűnik több időt és figyelmet fordít egy szobalányra, mint a saját menyasszonyára. Mikor Di Ya Xin, Angela nem kis közreműködésével elveszni mindenét, és mindenki elfordul tőle, csak a Yang Guang marad mellette és segít neki elfogadni, megérteni a helyzetét, csakhogy a férfi úgy tűnik, nem becsüli meg a segítségét, hanem a túlélés érdekében visszasomfordál azokhoz az emberekhez, akik tönkretették az életét.

Azért szeretem a Tajvani sorozatokat, mert nem komplikálják agyon. Érdekes, hogy ugyanabban a műfajban mennyi különbség van a japán, a koreai es a tajvani sorozatok között, még akkor is, ha adott esetben ugyanazt a történetet dolgozzák fel. A japán realisztikus, a koreai inkább drámai, a tajvani meg a rózsaszín lánymese. Mikor, mire van az embernek szüksége. Mondjuk, hogy őszinte legyek a japánoknál inkább azokat a történeteket szeretem, ami nem romantikus. Ha olyanra vágyom, aminél ki akarom kapcsolni az agyam, akkor egyértelműen a tajvani sorozatokhoz az ideálisak, és mivel az embernek folyton változik a hangulata, mindegyikre szükség van.

És akkor itt a magyar felirat.