Azt kell, hogy mondjam, hogy a leggagyibb és a legjobb sorozatokat is a japánok csinálják. Szerintem.

Sírós? De még mennyire! Imádtam? Nem is kicsit! Kötelező? Mindenkinek.

„Ha egy zuhanó repülőgépről felhívna a vőlegényed, mi lenne az utolsó, amit mondanál neki?“

Tomokawa Shiki(Kanno Miho), Asakura Ai, Orihara Shingo és Azumi Toshiya, jó barátok a főiskoláról, attól függetlenül, hogy nem egy szakra jártak. Miután Toshiya megbetegszik, úgy dönt, hogy nem mondja el senkinek sem, hogy haldoklik, így aztán úgy hal meg, hogy csak a bátyja, Azumi Shunsuke (Fujiki Naohito), van mellette az utolsó perceiben. Még az anyja sem tudott a betegségéről.

A három barát a nagoyai temetésen találkozik először Shunsukéval, aki teljesen más, mint amilyennek a barátjuk leírta. A két testvér nagyon szoros kapcsolatban volt egymással, azonban most úgy tűnik, hogy Toshiya volt kettejük közül a kötelességtudó, Shunsuke pedig csak önmagának és a szórakozásnak él, nem törődik semmivel. „Ha egy zuhanó repülőgépről felhívna a vőlegényed, mi lenne az utolsó, amit mondanál neki?“. Ezt a kérdést Shunsuke teszi fel Shikinek a temetésen. A lány nem nagyon tud mit kezdeni a kérdéssel, válaszolni pedig még kevésbé tud neki.

Miután visszatérnek Tokióba, abban a kórházban találkoznak újra, ahol Shiki éppen a gyakornoki idejét tölti a gyerekosztályon. Egy alkalommal Shunsuke a lány segítségét kéri abban, hogy segítsen neki meggyőzni a gyerekosztály vezetőjét, hogy képeket csinálhasson a kórházban lévő gyerekekről. A kórház engedélyét már megkapta a fotózáshoz, de szüksége lenne az osztály engedélyére is, viszont a főorvos nem egy engedékeny ember, így Shunsuke még beszélni sem tudott vele. Egy ideig Shiki is elzárkózik attól, hogy segítsen a fotósnak, mert azt hiszi, hogy csak ki akarja használni a gyerekeket a saját karriere érdekében, azonban, mikor a férfi ad neki egy albumot a korábbi munkáiról, amiken a legszörnyűbb körülmények között élő mosolygó gyerekek vannak, végül mégis megpróbál segíteni neki, de a főorvos nem akarja megadni az engedélyt. Mikor azt mondja a férfinak, hogy majd később megpróbál újra beszélni a felettesével, meglepő választ kap a férfitól. “ Nekem nincs időm!”.

Azumi Shunsuke egy elismert fényképész, akit épp egy nemzetközi díjra jelöltek, de az élete kettétörik, mikor Behcet szindrómával diagnosztizálják. Az ilyen betegeknek fekélyek jelennek meg a teste különböző pontjain, és a legrosszabb esetben a beteg a látását is elvesztheti. Shunsuke időről-időre, hosszabb-rövidebb ideig nem lát semmit, az orvos azt mondja neki, hogy nagyjából 3 hónap múlva teljesen el fogja veszíteni a látását. Érthető módon a férfi teljesen kétségbeesik, hiszen egy fényképész a látása nélkül nem képes dolgozni. Ahogy egyre rosszabbodik az állapota, elveszti a munkáját, a menyasszonyát és az életkedvét is. Szinte megrögzötten ragaszkodik ahhoz, hogy készíthessen egy fotósorozatot a kórházban lévő gyerekekről, de úgy tűnik, hogy nem fogja tudni időben megszerezni az engedélyt.

Végül Shiki közbenjárására, és mert a főorvos megtudja, hogy a férfi nemsokára el fogja veszíteni a látását, megkapja a munkához a beleegyezést, de akkorra már annyit romlott az állapota, hogy már nem bízik abba, hogy meg tudja csinálni a fotósorozatot, így aztán már ő utasítja vissza a munkát. Shiki azonban nem hagyja annyiban a dolgot, mert egy fényképész az osztályon a gyerekek hangulatán is sokat javíthat, és Shunsuke is úgy érezhetné, hogy az utolsó pillanatig hasznosan töltötte az idejét, így a férfi végül mégis belekezd a munkába és különleges kapcsolat alakul ki a súlyosan beteg gyerekek és a látását elvesztő fényképész között.

Vajon mit mutatnának meg az emberek valakinek akiről tudják, hogy az el fogja veszíteni a látását? Vajon mit szeretne utoljára látni az, aki tudja, hogy nemsokára el fogja veszíteni a látását? Hogyan lehet támogatni lelkileg és fizikailag is egy embert, akinek teljesen megváltozik az élete? Hogy lehet kivezetni a kétségbeesésből, hogyan lehet neki segíteni, hogy új életet tudjon kezdeni, és mit lehet feláldozni a saját életünkből a másik életéért? A másik vajon mennyit bír lelkileg elfogadni az áldozatunkból? Mikor érzi azt, hogy a betegsége miatt nem csak a saját, hanem a szerelme élete is tönkremegy? Hogy lehet elfogadtatni a családdal, hogy az, akit szeretünk soha nem lesz egészséges?

A kérdések száma végtelen. Vajon megtalálják e rá a válaszokat?

Egyszerűen nem bírtam otthagyni. Hangulatában, és témájában is nagyon hasonlított a Koko Kyoshihoz, de mégis más volt. Én ugyan nem találtam hozzá magyar feliratot, de más nem csinál hozzá, és találok olyan feliratot, amivel tudok dolgozni, biztos, hogy megcsinálom. Egyszerűen bűn lenne, ha valaki ezt a sorozatot azért nem nézné meg, mert nem érti az angolt.